Római mozaikpadló AquincumbanKŐ szaklap - 2009/4

Pannónia 106-ban történt kettéosztásakor Aquincum Pannónia Inferior tartomány székhelye lett. A legnevesebb helytartó a későbbi Hadrianus császár volt. A mai óbudai Hajógyári-szigeten építették fel a Róma hatalmát hirdető helytartói palotát, szokatlan módon nem a katonaváros védett területén belül, hanem kihívóan a határ felé előretolva. Termeit falfestmények, padlómozaikok díszítették. Hidegmelegvizes fürdők, reprezentációs termek, gazdasági épületek és raktárak is helyet kaptak a vízparti épületegyüttesben. A palotát azonban nem sokáig használták, a 3. század végén a Duna vízállásának megemelkedése miatt elhagyták, és visszavonultak a katonavároson belülre.

A palota mai napig is folyó régészeti feltárását sokáig nehezítette, hogy a területen az 1990-es évekig a hajógyár működött, mely a második világháború után szovjet irányítású hadiüzem volt. Ők 1951-ben épp a palota egyik reprezentatív csarnokának helyére beton sólyát terveztek, melynek alapját robbantással kívánták kitermelni. A terem régészeti feltárására és díszes padlómozaikjának megmentésére, felszedésére csupán néhány hetet adtak, de még ehhez is erős „diplomáciai mozgásra" volt szükség.

A feltárást Kaba Melinda régész vezette. A leletmentéskor a restaurátorok a mozaik felületét vászonnal leragasztva rögzítették, majd kb. 65x100 cm. méretű téglányokra osztva felvésték. Az így kapott elemeket megfordították, majd a helyszínen hajtogatott, 5mm keresztmetszetű gömbvas kerettel ellátott betont öntöttek rájuk, végül a Múzeumba szállították őket.

A felszedett mozaik elemei évtizedekig raktárakban pihentek. Ám szerencsés fordulatként az Aquincumi Múzeum végre megkapta az Elektromos Művek Szentendrei úti épületét, melynek Rajk László építész tervei nyomán átalakított terei alkalmassá váltak arra, hogy a Múzeum immár egész évben látogatható, valóban európai színvonalú, állandó kiállításon mutassa be az egykori helytartói palotából származó műkincseket. Engem ért a megtisztelő felkérés, hogy az emeleti kiállítótérben elhelyezett négy mozaikot restauráló csapat munkáját irányítsam. Ezeken a hasábokon azonban elsősorban e nagyméretű, nyolcszögletű padlómozaik helyreállítását szeretném bemutatni. A mű ugyanis mind műfajtörténeti jelentősége okán, mind 42m2-es, nagy méretének köszönhetően igen különleges, és munkánk nyomán vált láthatóvá először a nagyközönség előtt.

A mozaik műfaját, amely alapvetően hellén eredetű technika és művészet, a hódításaival hatalmasra terebélyesedett római birodalom ültette el azon túl is, ahol addig csak a görög telepek révén jelent meg. így került Pannoniába is. A császárság idejére a szabályos kockákból épített mozaikot, az opus tessellatumot egyre nagyobb felületek burkolására alkalmazták. Egyik irányzata az egyre színesebb, festőibb előadás felé haladt. A másik szándékosan eltávolodott a festői előadásmódtól, mert úgyis nyilvánvaló volt, hogy a mozaikok széttöredezett képi felülete nem konkurálhat a valódi festészet megjelenítő hatásaival. Színeik így néha el is maradtak, a foltok egyszerű fekete-fehérre redukálódtak. Rajzuk egyszerűbb lett, így alakult ki a korai császárság Itáliájára jellemző feketefehér, a festészeti hatásoknak hátat fordító stílusú mozaik. Ez az irányzat kevésbé artisztikus műveket eredményezett, melyek a mozaikművészet fejlődésének mégis jelentős pillanatát képviselik. A festészet vonzásából elszakadva ugyanis a műfaj itt újra rátalált sajátos kifejező eszközeire, melyek anyagszerűségében, a szemekre bontottságban, és az építészetbe integráltságban rejlenek. A feketefehér mozaikok motívumai egyre inkább geometrizáltak, az építészeti tér által befoglalt mezők strukturálásával foglalkoztak. Az aquincumi, nyolcszögletű mozaik is éppen ilyen. Ebből, valamint motívumainak analógiáiból következtethetünk rá, hogy Ostiából hozott mesterek munkája.

A mozaik csupán két színből áll. Valójában nem fekete-fehér, inkább sárga-szürke. A hátteret hosszúkás téglaalap alakú, sárga szemekből rakott, nagyjából párhuzamos sorok töltik ki. Ezen jelenik meg a helyiség alakjához igazított, dekoratív, nyolcszögletű képmező, melynek motívumait kb. 15x15 mm méretű, négyzetes, sárga és szürke kőkockák alkotják. Tehát az azonos kőanyag ellenére a szemek alakja és a háttér eltérő rakásmódja is kiemelte a háttérből. A minta szív alakú sárga, és piskóta alakú szürke alapmotívum tükrözéses, elfor-gatásos sokszorozásával, geometriai pontossággal végtelenül ismételhető. A szabálytalan nyolcszögletű keret ezért kissé esetlegesen vágja ki a képmezőt.


Állapotfelmérés
A táblák szélén gyakran volt megfigyelhető a szélső sorok omlása, lazulása. A felszedéskor kipergő és sebtében visszanyomkodott mozaikszemekből álló kesze-kusza részletek látszottak. A táblák 40-55 mm közötti vastagságúak voltak. A beton tálcák mind összetöredeztek, összerepedeztek, egyetlen olyan tábla sem volt, mely ne lett volna legalább egyszer keresztbe repedve. Ezek mentén szét is estek volna, ha a bennük lévő betonvas nem tartotta volna őket egyben. Volt teljesen kettétört tábla is. A repedések fölött a mozaikszemek gyakran peregtek. A mozaik és a beton között néhol megmaradt az eredeti mészhabarcs, máshol a mozaik szemek közvetlenül a betonban rögzültek. Egyes táblák nem peregtek, rétegeik elég szilárdnak tűntek, míg máshol a mozaik és az eredeti mészhabarcs réteg elvált egymástól, néhol az eredeti mészhabarcs a betontól, néhol pedig minden szomszédos réteg elvált, különösen a törések mentén. Hogy ne omoljanak össze, a mozaik elemeit erre a célra gyártott kalodákban rögzítve szállítottuk el a műterembe.


A restaurálás módszerei és szempontjai
Több mint egy évig dolgoztunk a szép, bonyolult feladat időtlenségében. Munkánk nehézsége egyrészt abból fakadt, hogy kevés támpontunk volt, mert csak hiányos dokumentáció maradt a feltáráskor rögzített állapotról, és ahhoz is forráskritikával kellett fordulnunk. Például az 1958-as publikáció a kőanyagot már ránézésre is nyilvánvalóan tévesen fekete bazaltnak és piszkei fehér mészkőnek írja le. Másrészt a restaurálás módszereinek kiválasztását nehezítette, hogy gyakran egymásnak ellentmondó szempontoknak kellett megfelelnünk, az egyiket a másik rovására kellett preferálnunk. Az egyik legfontosabb szempont, hogy a restaurálás nem tüntethet el eredeti nyomokat. Kizárólag visszafordítható eljárásokat alkalmazhat. Emellett az eredetivel megegyező technikát és anyaghasználatot kell követnie. Mindezt pedig össze kellett egyeztetnünk azzal a szándékunkkal, hogy a bemutathatóság kedvéért a műtárgynak visszaadjuk az eredetit megközelítő látványát és élvezhetőségét, ráadásul nem is a restaurálás szokásos kényelmes, műtermi környezetében. Munkánk megkövetelte a kicsire fókuszálást, a milliméteres pontosságot, hogy akár több órás munkával mentsünk meg egyetlen eredeti mozaikszemet, és a nagyobb léptékű, műemlékfelújításokon szokásos, építőipari nagyságrendű munkahelyszervezést és előkészítést egyaránt. Gyakran tréfálkoztunk, hogy mindez néha olyan megoldhatatlanul nehéz feladvány, mint a kör négyszögesítése, azaz a mi esetünkben a kör nyolcszögesí-tése...


A szempontok súlyozásában úgy döntöttünk, hogy mivel 1951-ben a mozaikot alsó, alapozó rétegei nélkül szedték fel, már így is sok részlet elveszett. A megmaradt, betonba rögzített kevés eredeti elem megtartását gondoltuk a legfontosabbnak. A hiteles részletek ugyanis későbbi korok tudományos munkájának alapját képezhetik. Ezért az anyagvizsgálatok eredményeire is támaszkodva úgy döntöttünk, hogy ha talán vagy félszáz év múlva ezt meg is kell majd tenni, ezúttal még nem választjuk le a mozaikot a beton tálcákról, fgy nem teszünk kárt a kőmozaik szemekben, illetve meg tudjuk őrizni az eredeti mészhabarcs nyomokat a mozaikszemek között. Ennek persze az lett az ára, hogy magukat a beton tálcákat is restaurálnunk kellett, nem csak a rajtuk lévő művet... Az antik mozaikok vasbeton tálcákba öntött felvételének technikáját a mai szakirodalom már nem tartja megengedhetőnek, mert a módszer alapvetően ellentmond annak az elvnek, hogy a műveletnek visszafordíthatónak, az elemeknek pedig szétválaszthatónak kell lenniük. Avasbeton pedig sokkal keményebb, mint a szilárdan beleágyazódó, málló félben lévő mészkő mozaikszem. A beton réteget nem könnyű a mozaik roncsolása nélkül leválasztani, eltávolítani, mert még a finom vésegetés is könnyen beletöri a szemeket. Hősokk alkalmazása nem megengedhető a málló kőzeteknél. A betonból olyan sók is kiválhatnak, melyek károsítják a szomszédos kő szerkezetét, bár ez a jelenség elsősorban nedves, párás, kitett helyen jelentkezik. Műtárgyunkon szerencsére nem volt nyoma, mert idáig ugyan nem temperált, de fedett, száraz raktárban pihent. A mozaik megjelenése tehát másodlagos szempont lett, de azért nagy súlyt fektettünk arra is, hogy a helyreállított, egyharmad részben pótlásokkal kiegészített padló szép, egységes, reprezentatív megjelenést kapjon, ahhoz a pompához fogható legyen, amilyennel a pannóniai helytartói palota ékeskedett.


Állapotfelmérés, a minta rekonstruálása
A munkát pontos állapotfelméréssel kezdtük. Minden megfigyelést rögzítettünk és dokumentáltunk. A raktárépületben felhalmozott összes mozaik táblát elővettük és megvizsgáltuk, de még a palota többi helyiségéből származó, szintén ott tárolt darabokat is átnéztük. Kiválasztottuk a motívumrendszernek megfelelő fekete-sárga táblákat. A csak sárga kőből rakott háttér elemeinek azonosításánál viszont bizonytalanságot okozott, hogy könnyen összetéveszthetők más mozaikokból származókkal. Ezért az összeset átrajzoltuk átlátszó fóliára. Még a mozaik-sorokat is felcsíkoztuk alkoholos filctollal, hogy rögzítsük a rakás irányait, irányváltásait. Ezután a fóliát kartonlapra erősítettük, hogy alaktartó legyen, és a motívumok szerint kifestettük. Ezeknek a kartonlapoknak a helyezgetésével sikerült aztán rekonstruálnunk az eredeti mintát és meghatároznunk a táblák pontos helyét. Ez volt munkánk egyik legizgalmasabb momentuma. Egy filmstúdió hatalmas csarnokát kaptuk meg három napra, mert hatalmas térre volt szükségünk, melyet nem tör meg egyetlen oszlop sem. Jó sok kilométert szaladgáltunk ide-oda a kartonok helyét keresve, míg kialakult a pontos minta. Végül minden tábla megtalálta a helyét, amit farost-lemez padlóra rajzolt raszter hálón rögzítettük. A próbálgatás, helyezgetés közben az igazításokat eredeti támpont híján mindig a nagyobb összefüggéseknek rendeltük alá. A soroknak nyilván főleg a valamikori bejárat felől nézve kellett egyenesnek lenniük. Az eredeti részletek felmérésekor megvizsgáltuk a motívumok pontosságát. Eszerint a korabeli mozaikosok átlagosan kb. 3 cm-es pontossággal követték az elvi méretet. A motívumháló felrajzolásakor mi sem engedtünk meg ennél nagyobb eltérést, de ennél szigorúbbnak sem volt szabad lennünk, hogy elkerüljük a mechanikus sablonosságot. Sikerült a motívumot olyan pontosan reprodukálnunk, hogy ismétlődő elemei mind a négy irányból zsinórban futnak. Különös örömünkre szolgált, hogy a Múzeum raktárából hozott pauszok segítségével végül újabb hét ottani tábláról derítettük ki, hogy ehhez a mozaikhoz tartoznak.


Anyagvizsgálatok
A helyreállítási módszerek megválasztásához anyagvizsgálatokat kértünk a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Karának Mérnökgeológia Tanszékétől, az alábbiakra:

• A szürke és sárga kőanyag geológiai meghatározása és eredete
• Az eredeti habarcs meghatározása, irányított vizsgálat mészhabarcsra és adalékaira
• Betonszilárdsági vizsgálat és szakvélemény

A vizsgálatok Dr. Gálos Miklós egyetemi tanár témavezetésével folytak. A fénymikroszkópos, derivatográfiás, fizikai és kémiai vizsgálatokra alapozott, 14 oldalas, illusztrált szakvélemény megállapításai szerint a kövek oldatból kivált, vegyi üledékes, mára közepesen mállott állapotú, tömött, mészkövek. Lelőhelyüket azonban nem sikerült azonosítani. Az eredeti ágyazó anyag közepes minőségű, oltott mészhabarcs, melynek egyharmada finom folyami kvarchomok adalék. Ez azért különösen érdekes, mert a nemzetközi szakirodalom szerint a mozaik ragasztásához alkalmazott mészhabarcsot általában cserépdarálékkal és (vagy) márványporral keverték. Az aquincumi raktárban is látni olyan mozaik-töredékeket, melyek fugái rózsaszínesek, tehát valószínűsíthetően tartalmaznak cserépdaráiékot, de a miénk nem. Ebből az a tanulság, hogy a technológiai és esztétikai trendek mellett minden műtárgy mégis egyedi, szellemileg, művészileg és technikájában egyaránt. Akkor végzünk alapos munkát, ha restaurálásuknál mindig elvégezzük a természettudományos módszerekkel történő anyagvizsgálatokat, melyek amellett, hogy technológiai iránymutatást adnak, megvilágítják az adott mű egyedi sajátosságait is.

Az 1951-es beton anyaga a szemrevételezés szerint nagy péptartal-múnak, zárt struktúrájúnak tűnt. Nem mállott, nem hámlott, sarkai élesek, megfelelően kőszerűek voltak. A benne lévő 5 mm keresztmetszetű gömbvas sem rozsdásodott át, bár felületi rozsda volt látható rajta még a feltárt részeken is. Ebből az következik, hogy a táblák nem a betonvas rozsdásodása miatti térfogat növekedés, hanem a beton kötése közbeni vízveszteségből következő zsugorodás miatt törtek, repedtek el éppen a vasak mentén. A vasat egyébként is gyakran egyszerűen a mozaik felületre fektették, majd leöntötték betonnal. Mindez a sietségre utal. Akkoriban még nem léteztek zsugorodáskompenzáló, betonfolyósító adalékok... tehát az egyetemi anyagvizsgálatok szerint sem kell tartanunk a vasalt beton szerkezeti károsodásától, benne olyan anyagszerkezeti változások nem következnek majd be, melyek a mozaik szemek károsodásához vezetnének.


A kőanyag beszerzése
A padló nagy felületű, összesen 16 m2-t kitevő hiányainak pótlásához és a már restaurált, újra lefektetett táblák közti árkok mozaikos kitöltéséhez olyan kőanyagot kellett szereznünk, ami amellett, hogy geológiailag azonos, vagy közeli az eredetihez, megjelenésében pedig hasonló színű és tapintási értékű, mégis árnyalatnyi különbség van közte és az eredeti

között, hogy meg lehessen őket különböztetni egymástól. Ez restaurátor szakmai elvárás, és a Múzeum kifejezett kérése is volt. Mi ezt a különbséget mégis a lehető legkisebbre kívántuk hangolni, hogy a téglaalap alakú táblák ne szabdalják szét a szép, csupa ívből összeálló, harmonikus mintát. Mégis, az elkészült munkán a szakember már egy kissé közelebb hajolva, minden kavicsról szabad szemmel is meg tudja állapítani, hogy eredeti-e, vagy pótlás. Különös hálával gondolok Gálos tanár úr azon javaslatára, hogy mivel a sárga kő lelőhelye azonosíthatatlan, használjam a geológiailag azonos és színében is igen hasonló solnhofeni jura mészkövet. Bevallom, ez nekem nem jutott volna eszembe, munkánk sikere pedig nem kis mértékben éppen ezen a szerencsés anyagválasztáson múlott! A bajor követ Szölke Lászlónak a BNIC Magyarországi Információs és Szerviz Iroda vezetőjének segítségével sikerült megszereznünk. Személyesen választotta ki a bányában a megfelelő színárnyalatot. A szürkéhez hosszas keresgélés után a „Griggio carnico" fantázianevű sötétszürke mészkőre esett a választás. Ez kissé sötétebb, és kevésbé sárgás, mint az eredeti, némileg kristályosabb is, de ugyan olyan rajzolatban futnak rajta kalcit erek, és a hozzáférhető kőzetek közül mégis a legalkalmasabbnak bizonyult a fenti szempontok szerint. Ezt a követ Kutas Kálmánnak, a Weiss és Kutas Kft. vezetőjének segítségével szereztük be a Múzeum számára.

A mozaikszemeket a hagyományos módszerrel acél éken, kalapáccsal szabtuk föl, az eredeti mozaik szemeinek méretei és formái alapján. Ezután mintegy másfél órán át forgattuk betonkeverőben a megtört szemeket, ami által éleik kissé legömbölyödtek, csakúgy, mintha szandálok koptatták volna őket néhány évtizeden át, akár csak az eredeti mozaikot. De csak addig koptattuk őket, hogy a szemek felülete még megőrizze kissé kagylós, hasított jellegét, mint ahogy az eredeti mozaik szemein is megfigyelhető. Kiegészítéseink végül is az azonos előadásmód mellett ezért simulnak olyan jól az eredeti felületekhez.


A beton szupport restaurálása
A beton restaurálását Szautner Csaba, a Mapei Kft. betontechnológusának tanácsait követve modern, de már bizonyított betonjavító anyagokkal végeztük. A táblák repedéseire, töréseire keresztirányú vágásokat ejtettünk, és periodikus betonacélt, illetve hullámosra hajtott koracél esztrich kapcsokat ültettünk beléjük, epoxi alapú betonjavító ragasztóval. A színükkel lefelé fordított táblák repedésein a sűrűre beállított műgyantás habarcs nem folyt át, és így nem szennyezte az eredeti mozaikszemeket. A mozaiktáblák beton hátának felületét sarokköszörűbe fogott drót fazékkefével felérdesítettük, tapadóhíddal láttuk el, és üvegháló erősítésű, önterülő kiegyenlítő anyaggal szabályoztuk fel, egységesen 60 mm vastagságúra. Ezzel nemcsak megerősítettük a táblákat, hanem biztosítottuk, hogy fektetéskor a mozaik szintbe kerüljön. Ezután a táblákat végre megfordíthattuk, és végre nekiláthattunk a mozaik restaurálásának, immár egy egészen más, a jó öreg, pepecselős restaurálási módszerek szerint.

A leletmentéskor rögzült, zavaróan sérült részleteket eltávolítottuk. A pergő szemeket ideiglenesen kiemeltük, helyüket kitisztítottuk, majd visszaültettük őket. Fontos döntés volt, hogy a hiányzó kőkockákat a Múzeum raktárában lelt eredeti szemekből pótoltuk, így a táblákon belül csakis valódi római mozaikszem található, míg a táblák közötti varrások és a pótlások kizárólag új kőanyagból készültek.


A restaurált táblák beépítése
A mozaikot a padlóba süllyesztett mélyedésbe építettük be. Párazáró, hintett kvarchomokkal érdesített műanyag szigetelés készült alá, mert az alattunk lévő helyiség hőmérsékletkülönbségéből adódó esetleges páramozgásnak elejét kívántam venni. A fel porszívózott aljzatra még egyszer felrajzoltuk a 20x20 cm-es raszter hálót, és a papír sablonok segítségével újra kijelöltük rajta az egyes táblák helyét. A bonthatóság követelményének megfelelően nem ragasztottuk őket telibe, hanem csak agasztó pogácsákba ágyaztuk őket, hogy a későbbi korok restaurátora majd feszítővassal könnyen feltéphesse őket, ha szükséges.

A beépített táblák közti terület magasságát kiegyenlítettük. Erre rajzoltuk rá a pótlandó motívumok körvonalait. A hiányzó, 16 m2-nyi mozaik piskóta és szívmotívumait a műteremben raktuk ki, földnedves homok ágyba. Ezután rozslisztes csirizzel ideiglenesen gézlepedőre ragasztva emeltük ki őket a homokból, majd a helyszínen beépítettük. Az egyes darabokat megszámoztuk, hogy pontosan a saját helyükre kerülhessenek beépítésre, a meghatározott rakásirányoknak és méreteknek megfelelően. A fekete pótlások szélső két sorát a műteremben kihagytuk, azokat a helyszínen varrtuk hozzá a szomszédos részekhez, így a motívumok tökéletesen illeszkednek. Ugyanígy varrtuk össze a táblák közeit is, és az itt-ott előforduló tenyérnyi eredeti részleteket. Mivel a mozaik teljes kiterjedése kissé bizonytalan, és hogy ezt a bizonytalanságot továbbra is jelezzük, a pótlásoknál a mozaik szélét kissé fogásán raktuk, és tört murvát szórtunk mellé.

Megtalált elemeinek köszönhetően a 42 m2-esre nőtt mozaik jócskán kitölti a Múzeum padlóját. Ebből a szűkösségből azonban Rajk László erényt kovácsolt. A mozaik semleges háttere fölé körbe futó elegáns üvegjárdát tervezett, amin lépkedve a látogató szinte birtokba veheti a mozaikot, és egészen közelről szemlélheti meg a fő motívumot.


Végszó
Munkánk során az évezredek igézetében éltünk. Közben lassan az fogalmazódott meg bennem, hogy mindannyian, akik e szép munka részesei voltunk: a Múzeum, a szponzorok, az Egyetem anyagtani szakértői, az építész, a hozzáértő kőkereskedők és mi restaurátorok, így ahogy az egymás tudására épülő munkánkban és e lap hasábjain is együtt vagyunk, így, együtt vagyunk részesei annak, amit kőkultúrának nevezünk...


Balázs Miklós Ernő DLA

A munkában részt vettek:
Megbízó: Budapesti Történeti Múzeum
Aquincumi Múzeuma Építész: Rajk László
Kőanyag: Szölke László és Kutas Kálmán Mozaikrestaurálás: Balázs Miklós Ernő, Fabrice Vannier, Kürtösi Brigitta, Barabás Zoltán, Túri Miklós Anyagvizsgálatok: BME Mérnökgeológia
Tanszék Kőipari szerszámok: WEHA Segédanyagok: Mapei A kész munkáról készült felvételeket Székely Péter készítette. Aquincumi Múzeum, 1031 Budapest, Szentendrei út 135. Nyitva tartás a téli időszakban: hétfő kivételével 10-től 16 h-ig.