A kör nyolcszögesítése II.KŐ szaklap - 2010/1

Múlt lapszámunkban beszámoltam a valaha az Óbudai Hajógyári-szige-ten állt római helytartói palota egyik padlómozaikjának restaurálásáról és beépítésről az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán. Igyekeztem komoly, a lap magas szakmai színvonalához méltó, igazi szakcikket írni a 2. századi mű helyreállításáról. Mert milyen is egy jó szakcikk? -Tárgyilagos, objektív, didaktikus, tudományos, informatív... Úgy éreztem emiatt, hogy illendőbb kissé lepleznem elfogultságomat és szakmai lelkesedésemet, egyéni elkötelezettségemet. Restaurátori munkánkban ugyanis nem engedhető meg túl sok szubjektivitás. A mű tanulmányozása közben az érzéseink helyett inkább a természettudományos módszerekre támaszkodunk, pontos anyag- és technológiai vizsgálatokat végzünk. Az aquincumi munkán ez a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mérnökgeológia Tanszékének közreműködésével történt. Szóval, jobban tesszük, ha őrizkedünk a túlzottan egyéni értelmezésektől, és kordában tartjuk művészi ambícióinkat!

Mégsem bújhatunk ki a bőrünkből. Igazi áhítattal nézem a csodálatos, 2. századi mozaikot, mégsem tudok elvonatkoztatni attól, hogy valaha hús-vér emberek, kollégák rakták. És nyilván sok közös van bennük és bennünk. Ők is szakmai szeretettel, de megrendelésre, adott gazdasági környezetben, határidőre, technológiai adottságok és korlátok között dolgoztak. A mozaikpadló alapvetően hidegburkolat, és egy mai szakember sok analógiát fedezhet fel az akkori és a mostani burkoló módszerek között. A szakma praktikus tudása termékenyen egészítheti ki a természettudományos módszerekkel végzett vizsgálatokat. Ezért szeretnék mai „burkolóművészként" a múltkori szakcikk margójára egy-két megfigyelést is idecsempészni az alábbiakban, és széljegyzetként Önök elé tárni.

Első benyomás a 42 m2 területű, az egész helyiség padlóját beborító műről, hogy gondosan előrajzolt, önmagában végtelenül ismétlődő minta alapján készült, amit azonban nem adaptáltak pontosan a nyolcszögletű helyiség központi területén kijelölt képmezőhöz. A mintának látszólag nincs középtengelye. A képmező teljesen szabálytalan nyolcszög. Nincs két egyenlő oldala, egyenlő szöge sem. Ennek okára nem sikerült rájönnünk. Lehet, hogy a helyiség formáját követte. Az egyetlen szabályosság, amit meg tudtunk figyelni, hogy a minta iránya merőleges a nyolcszögletű képmező hátsó alapvonalára. Ez pedig nyilván abból a burkolatkitűzési módszerből adódik, amelyet a mai napig is alkalmazni szokás: először kijelölik a helyiség főtengelyét, majd annak vonalán, attól jobbra-balra merőlegesen helyezve a burkolatot szépen kihátrálnak a helyiségből. Ezzel elkerülhető, hogy a burkoló öszszetapossa saját munkáját. Biztosan megfigyelték már azt a főleg néhány évtizeddel ezelőtt burkolt középületekben gyakran előforduló jelenséget, hogy a legexponáltabb helyeken, nevezetesen a bejáratoknál fordulnak elő sűrűbben a foltos, kopott, zárványos, vagy csorba kőlapok. Ennek az az oka, hogy kevés tartalék lap állt a burkoló rendelkezésére, s ahogy dolgozva kihátrált a helyiségből, kénytelen volt a végén, tehát a bejáratnál elhelyezni a közben félretett lapokat. A római mozaikpadló feltérképezésekor minden motívum rész letet felmértem, pontos táblázatot készítettem a hasonló elemek méretéről, és ebből kiderült, hogy mozaikos elődeink néhány cm-nyi méretingadozást is megengedtek maguknak. Meg kell jegyeznem, hogy ezen a nagy felületen ez egyáltalán nem pongyolaság, mert a mozaik szépsége - anyagszerűségén túl - éppen a kézimunka spontaneitásából, szabadságából is adódik. A burkolat akkor lesz szép, ha a felületen mindenhol nagyjából ezt a mértéket tartják. A felmérés szerint a méretek a felületen mindenfelé hasonlóak voltak, csak egyetlen helyen észleltem kiugró eltérést. A helyiségbe lépve a központi képmező jobb sarkában lévő fekete, piskótaszerű motívum szélső tányérja jelentősen kisebb, mint kellene. Az összes hasonló motívum rakásmódja azonos elv szerint készült. Vagy hosszában, vagy keresztben, vagy átlósan fektetett párhuzamos sorokból állnak, de irányváltás egy motívumon belül egyedül ennél a kisméretű tányérnál

fordul elő. Talán a sietség miatt, a képmező szőnyegmintája a sarokban nem lett esztétikus, („nem jól jött ki".) Ezért a munkavezető úgy döntött, hogy a jobb sarkot föl kell bontani, és a rajz esztétikai egyensúlyát helyre kell állítani, még ha ez azzal is jár, hogy a fekete tányért meg kell kisebbíteni. Mert szebb lesz, ha a jobb és bal oldalon is egyformán, egyetlen fehér sor választja el a mintát a szintén egysoros fekete kerettől. A részletet újrarakó egykori kolléga aztán nem illesztette a sorokat a megbontottak-hoz, hanem a könnyebb megoldást választva, azokra keresztbe fordult. A sietségre utal az is, hogy az egyszínű fehér háttér rakásmódja elég kaotikus. A mozaikosok, nyilván egymástól kényelmes távolságra elhelyezkedve, a padlóra kuporodva, addig rakták az üres háttér sorait, amíg egyszer csak valahol összetalálkoztak. így alakulhatott ki a különböző rakásirányok kuszasága, ami nem is feltűnő, csak hosszas megfigyelés után venni észre, hiszen nem is a főmotívum része.

Mi is a mellénk készített kosarakból markoljuk ki az előre megtört szemeket. Ilyenkor azonban a mindig a legszebb, legszabályosabb, és legkövérebb szemek akadnak a kezünk ügyébe. Ha nem figyelünk arra, hogy a kosár tartalmát néha összekeverjük, akkor a végére csupa apró és formátlan szem fog maradni. Hát valószínűleg ez az oka annak, hogy a háttér egyszínű felületén zsebkendő-nyi területek a környezetükhöz képest egészen apró szemekből van rakva. Ugye, felesleges bizonygatnom, hogy ennek a furcsa jelenségnek megértéséhez a valódi szakmai gyakorlat tapasztalata szükséges?

Szóval, úgy gondolom, hogy az egyébként csodaszép mozaikot ügyes, betanított burkoló kollégák rakták. A mintákat gondosan, a hátteret azonban sietve. Iparkodtak, mert nagy volt a felület, és más helyiségek burkolása is várt rájuk. Hogy is írtam odafönt?
- Szakmai szeretettel, de megrendelésre, adott gazdasági környezetben, határidőre, technológiai adottságok és korlátok között dolgoztak...

Ja, és még egy hasonlóság a néhai római és a mostani mozaikosok között, ha nem is közvetlenül Aquincumból, és nem is a 2. századból. 301 -ben egy császári rendelet meghatározta az egyes foglalkozások maximális keresetét. Eszerint legföljebb napi 60 dinárt kereshetett a mozaikrakó mester, a musivarius, ami alig két tyúk árának felelt meg.

Hát, ma sem nagyon jut több... Salve!


Balázs Miklós Ernő DLA