Kolostor felújítás Sopronbánfalván KŐ szaklap - 2010/4

A sopronbánfalvai templom és kolostor helyén, írásos dokumentumok alapján, már 1441-ben egy kápolna állt, mely 1481-ben került a pálos remeték használatába. A pálosok 1483-ban új rendház és templom építésében kezdtek, melyet a 16. század elejére be is fejeztek. A búcsújáró helyként is működő együttes jelentősége nőtt, a rend gazdagodott, ami az épület díszítésére is kihatott. Az épületegyüttes virágzása csak a törökök idején szakadt meg, akik 1530-ban a pálosokat elűzték, a kolostort pedig felgyújtották. A 17. században kezdődött meg a kolostor helyreállítása, ez egyben a pálosok visszatelepedésének időpontja is. Az évekig tartó újjáépítést az uralkodók (II. Ferdinánd, I. Lipót) és az ország főúri családjai (Széchenyi, Eszterházy, Nádasdy, Csáky) is támogatták. A bejárat feletti eredeti kőpárkány felirata szerint az építkezést 1643-ban fejezték be „Isten dicsőségére, Szűz-Mária tiszteletére...". Az így elkészült épületegyüttes lényegében már megegyezik a maival. Az évek folyamán történtek rajta változások: például a refektóriumot és a felette elhelyezkedő novíciátust 1668-ban alakították ki. (Az emeleti helyiségben 1756-64-ig a pálos főiskola is működött.) 1696-ban a pálosok már az itt létrehozott könyvtárukról is híresek voltak. 1786-ben II. József rendeletére feloszlatták a pálos rendet is. A gazdátlanul maradt épület funkciója többször változott, míg végül 1857-ben helyőrségi kórházzá alakították át. 1892-ben a mayerlingi karmelita apácák vásárolták meg a rendházat, majd alakították át saját részükre. Az apácák 1950 januárjáig éltek a kolostorban. Kiköltözésük után az épületben szociális otthon kapott helyet. A rendszerváltás után a kolostort visszakapták a karmeliták, de nem tudták újra használatba venni. 2004-ben felajánlották eladásra a KOGART-nak, bízva abban, hogy az új tulajdonos az épületet múltjához méltó módon fogja felújítani és használni.

A tervezés 2006 februárjában indult, és 2008 nyarán fejeződött be. A feladat a felújítás során egy meditációs alkotóház kialakítása volt. Ez az építtetői elképzelés kezdettől fogva számolt a hely és az épület műemléki értékeivel, sehol nem kívánt olyan beavatkozást, amely a meglévő barokk térkincset rombolta volna. A kivitelezés 2009 júliusában indult, a használatba vételi engedélyt a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2010 szeptemberében adta ki. Az építtető a felújítási munkákat a norvég alap támogatásával tudta megvalósítani.

A barokk kolostor átlagosan 1,2 méter vastag terméskő teherhordó fallakkal épült, a kerengő felőli oldalon tégla pillérekkel, tégla válaszfalakkal és fiókos donga tégla boltozatokkal. A felújítás során a földszinti falak a szokásos módon vegyi és elektrolitikus falszigetelést kaptak, a külső oldalon szivárgó rendszerrel, felújító, szellőző belső, illetve külső lábazati vakolattal. A homlokzati vakolat hagyományos, anyagában színezett höbörcsös természetes mészvakolat, egyszerű simított sávokkal tagolva. A templomtorony alatti térben megmaradtak a barokk kolostor eredeti vakolatának részletei, a színeket, a textúrákat és a tagozást ennek segítségével lehetett kialakítani. Az ablakok és az ajtók egyszerű fertőrákosi kő kerettel készültek, amelyek elemeit csak kis mértékben kellett pótolni, a legtöbb helyen a javítás, felújítás elegendő volt. A feltárások során a templom keleti falának gótikus ablakkeretei és a középkori sekrestye falában lévő kő ablak részlet mellett fontos felfedezés volt, hogy a földszinti kerengőben a meglévő mozaik burkolat elbontása után láthatóvá vált az átlósan fektetett egykori kőburkolat lenyomata. A kerengő folyosó emeleti szintjén téglaburkolat nyomai, az északi szárnyban pedig a jelenlegi járószinttől mélyebben méhsejt formájú téglapadló került elő.

A kolostor belső terei egyszerűek, fehérre meszelt falakkal, hagyományos, a helyszínen talált minta alapján szerkesztett ablakokkal, két, nagyobb, két ablakos szobában egyszerű meny-nyezeti díszítéssel. Az egyetlen díszes terem a refektórium volt, amelynek freskóit és gazdag mennyezeti stukkóit restaurátorok tárták fel és újították fel. A falburkolat a templomban lévő barokk stallum elemeinek és korabeli analógiák segítségével lett rekonstruálva. A refektórium felett helyezkedik el az egykori noviciátus, amelynek 17. századi famennyezete épségben megmaradt. A fehérre meszelt, nyugalmat árasztó belső terek meghatározó eleme a padlóburkolat.

Az egykori szerzetesi cellákban és a noviciátusban a korabeli gyakorlatnak megfelelően hajópadló burkolat lehetett, és a felújítás során is ez készült. A kerengő földszinti padlójában talált lenyomat és a templomban ma is meglévő padló alapján, a folyosón és a refektóriumban, a korban általánosan használt solnhofeni mészkőburkolat volt valószínűsíthető. A solnhofeni litókő egyedülálló tulajdonsága más kövekkel szemben, hogy megfelelő módon lerakva, a jó kőpadlók nyugodt monumentalitásán túl, a más kőfajtáknál egyébként inkább zavaró, eltérő árnyalatú lapoknak élő hatása, a felületnek sajátos mélysége van. Az egyes tónusok, árnyalatok, erezetek, vonalak nem olvadnak egy élénken rajzos, de végeredményben összhatásában homogén felületté, mint más, egyébként gazdag mintázatú mészkövek, márványok vagy gránitok esetében, hanem a szinte mintázat nélküli, tömött lapokon, mint finom, gyakran alig észrevehető, természet alkotta kompozíciós elemek jelennek meg különböző helyeken és helyzetekben. A solnhofeni kő az egyszerű, fehérre meszelt tereket elegánsan gazdagítja, a gazdagon díszített terekben, például a barokk templomokban, refektóriumokban pedig visszafogottan harmonikus, nem érezzük más kőpadlók inkább hideg, a dús ornamentális díszítéssel gyakran szembenálló, kontraszt hatását. A múltban, a kitermelés korabeli technikájának megfelelően, kézzel bányászott, változó vastagságú, finoman csiszolt felületű, általában négyzetes formájú sonlhofeni lapokat 40x40-es vagy 60x60-as mérettel, átlósan vagy kötésben, ritkán hálóban fektették mészhabarcsba. Az egri líceum kápolnájának rekonstrukciója során a 250 éves 60x60-as lapokat gyakorlatilag törés nélkül fel tudták szedni a padlófűtés elkészítéséhez. A hazai gyakorlatban a generálkivitelezők a solnhofeni burkolatot az igénytelen építtetőkkel egyetértésben gyakran akarják kiváltani jurára, vagy más olcsóbb kőfajtára. A megrendelést így általában későn adják le, ami egy tervezett 60x60-as burkolat esetében lehetetlen helyzetet teremt a gyártónak. A 60x60 cm-es mérethez léptékében és hatásában igen közel áll az 55x55 cm-es, ez a méret valamivel könnyebben hozzáférhető nyersanyag. De ezt a méretet is a gyártónak elő kell készítenie, ezért ez a folyamat a résztvevők között teljes egyetértést és bizalmat igényel (ami egyébként minden eredményes munka alapfeltétele), hiszen mindez jóval az írásos megrendelés leadása előtt zajlik.

A sopronbánfalvai kolostor refektó-riumában és a kerengő folyosókon kalibrált, 55x55 cm-es kézzel pattintott szélű, matt csiszolt felületű solnhofeni burkoló lapok készültek, 8-1 Omm széles sötétszürke fúgákkal. A burkoláshoz mindenütt solnhofeni portland cement és trasszcement hozzáadásával készült gráfix terméskő ragasztóhabarcsot és fúgázóanyagot használtunk. A lapok átlósan lettek fektetve szegélysor nélkül, a kerengő folyosókon a gurtnik alatt egyenes átkötő sávokkal. A kerengőben az átlós fektetésre egyrészt azért volt szükség, mert a szintenkénti elektromos elosztó vezetékeket és a kötéseket legjobban a kerengő folyosók padlójában lehetett elhelyezni. Ezért a padlóban kővel burkolt kötődobozok voltak szükségesek, amelyeket az épülethez illő építészeti ritmusban, a gurtnik alatti sávokban lehetett kialakítani. Másrészt az emeleti folyosó padlójában több mint 10 cm szintkülönbség volt, és ezt a földszint fölötti boltozatok magassága és a kő ajtókeretek helyzete miatt feltöltéssel nem lehetett korrigálni. Ezt a szintkülönbséget átlós fektetéssel nem lehetett volna kiegyenlíteni. A solnhofeni padlóburkolat alá mind a kerengőben, mind a refektóriumban padlófűtés készült. Ezért a fűtési körök dilatációs egységeinek geometriáját a padlóburkolat osztásrendszerében előre meg kellett határozni az építész tervezőnek.

A régi épületekben a lépcsőfokok mindig tömbkőből készültek, ami hazánkban valamilyen, az adott tájegységben használatos mészkő vagy homokkő volt. A felújítások során az új lépcsőket tömbkő helyett gyakran vékony homloklappal és járólappal alakítják ki, ami nagyon zavaró hatást kelt a műemlék épületekben. A sopronbánfalvai kolostorban a visz-szaállított barokk kori főbejárat belső oldalán meglévő, erősen „kijárt" lépcsőfokot ez építtetővel egyetértésben eredeti helyén meg lehetett tartani, a hiányzó két lépcsőfok az eredetihez színben közel álló, süttői mészkő tömbkőből készült. A két egymásra merőleges karból álló eredeti barokk főlépcső erősen kagylós, de nagyon szép lépcsőfokai a kivitelezés végén, az azokat elfedő faburkolat elbontása során kerültek elő. Réz stiftekkel és hálóval erősített kőjavítóval végzet kiegyenlítés után ezeket is meg lehetett tartani. A tizenkilencedik század végén a karmelita apácák beköltözése idején létesített lépcső helyén épített új háromkarú lépcsővel lehetett kialakítani a menekülési útvonalat és a szintek akadálymentes megközelítését biztosító liftet. Ez a vasbeton szerkezetű lépcső jura mészkőből készült tömbkő burkolatot kapott. A tervezett solnhofeni lappal ellentétben, sajnos, jurából készültek a falak vonalában, síkban átfutó nagyméretű küszöbkövek is. Korhű megoldásként, a kő padlóburkolathoz és a lépcsőkhöz sehol sem készült kő lábazat. A fehér színű falakon 6 cm magas azonos színű mosható festékkel festett sávot festettek fel. Ez a megoldás nagyon fontos eleme a belső terek hiteles megjelenésének.

Magyari Éva - Pazár Béla